Mindent bele, ami emberi!

Családtagnak számított az idős viharsaroki házaspárnál a huszonkét éves mén, Csabi. Amikor a lovat egy november végi éjszakán elkötötték az istállóból, gazdáik úgy siratták az állatot, mintha a gyermeküket vesztették volna el. Kunágota a Viharsarok legszéle, szinte leesik a térképről, ahogy errefelé mondják. A kis falu legutolsó házában lakik a Miklós házaspár, mind a ketten jóval elmúltak már nyolcvan évesek. Rokonaik nincsenek, van úgy, hogy napokig rájuk sem néz senki a postáson, a családgondozón, vagy éppen a rendőrökön kívül.

– Ha időnk engedi, mindig teszünk egy kört errefelé, mert ezek az idős emberek szinte senki mástól nem várhatnak segítséget – mutatta a házaspár öreg házát Kovács Béla törzszászlós, kunágotai körzeti megbízott. – Sajnos állandó felügyeletre nincs módunk, így fordulhatott elő, hogy november 27-én éjjel meglátogatta őket valaki.

Miklós János azon a napon is hajnalban kelt, hogy öt órára megetesse a jószágot. Amikor meglátta, hogy az istállóról valaki leverte a lakatot, és a jászol mellett nem áll ott őt várva kedvenc lova, elsírta magát.

– Nagyon megérintett bennünket, amikor láttuk, hogy mennyire fáj az idős párnak a ló elvesztése. Minden szavukból kitűnt, hogy többet jelent számukra egy haszonállatnál. Több mint húsz éve volt már a társuk, gondozták, szeretgették – emlékezett vissza a történtekre a Mezőkovácsházi Rendőrkapitányság nyomozója, Lugasi Edina főtörzsőrmester. – Egymásra néztünk ott a kollégákkal, és szavak nélkül is megfogalmazódott az aznapra érvényes parancs: a ló nélkül nem megyünk haza!

A sáros, havas novemberi talajon több értékelhető nyomot is találtak a zsaruk. Egyértelmű volt, hogy egy ember lopózott be a portára a kerítés hátsó részén keresztül. Érthetett a lovakhoz, mert az öreg mén nem volt egyszerű eset, olykor a gazdájának sem engedelmeskedett. Ennek ellenére a nyomokból tisztán kirajzolódott, a lókötő simán kivezette, és elindult vele egy közeli fasor felé.

– Itt már bajban voltunk a nyomokkal, hiszen a Viharsarokban ma is rengeteg ló, lovas fogat jár, voltak friss, hajnali nyomok is, kicsit bele is zavarodtunk a patanyomok sokaságába – idézte fel a történteket Dusik Ferenc zászlós, bűnügyi technikus. – Aztán úgy másfél kilométernyire a sértettek lakásától találtunk egy kötőféket, amit a gazda felismert, hogy Csabié, újra megvolt a nyom. Az is kirajzolódott, hogy egy lovas kocsi várt ott a tolvajra, a lopott jószágot a fogat mögé kötötték. Gyalog talpaltunk árkon-bokron keresztül, egészen a szomszéd falu, Dombiratos felé vezető műútig, ott azonban elvesztettük a nyomot.

(A kép illusztráció)

A zsaruk úgy vélték, hogy a szomszéd településen kell keresni Csabit. A körzeti megbízott tudta, kik foglalkoznak ott lovakkal, volt közöttük egy 23 éves férfi, akinek korábban már akadt dolga a törvénnyel. Először a többi gazdát ellenőrizték, a rossz hírű fuvaros csak ezután következett.
– Az emberünk nem akart tudni semmiről, még azt is letagadta, hogy tudná, merre van Kunágota, ezen az sem változtatott, hogy az istállójában megtaláltuk az ellopott lovat – folytatta a nyomozónő. – Előállt egy mesével: éjjel vette a lovat ismeretlen kupecektől, ezt a szülei is igazolták. Közben azonban megtaláltuk a társát, aki elismerte a lopást. Az is egyértelmű volt, hogy Miklósék lovát találtuk meg. A billog mellett Csabinak van egy egyedi ismertetőjele: egy istállótűzben megégtek a fülei. Hiába vágták le még éjjel a sörényét! Egyébként a lótolvajok valóban éjjel adják-veszik a lopott jószágokat, de a férfi lábbelijének talpnyomatát azonosítottuk a helyszínen, így egyértelmű, hogy ő járt Miklóséknál.

A ló tehát késő délutánra megvolt, de a zsaruknak az ígéretüket is be kellett tartaniuk. Megpróbáltak szerezni egy állatszállító járművet, de tízezres nagyságrendű lett volna a fuvar ára, ezért másképp döntöttek. Aznap már úgyis gyalogoltak majd’ húsz kilométert, ezért Kovács Béla úgy gondolta, a Miklós házaspár házáig tartó másfél órás séta már nem számít, kötőfékre vette a fekete mént, és szépen hazagyalogolt vele.

– Társaim már a ház előtt vártak, ahol olyan dolgot tapasztaltunk, amiért megéri rendőrnek lenni – emlékezett vissza mosolyogva a körzeti megbízott. – Amikor Miklósné meglátta, hogy jövök a lóval, sírva fakadt, összevissza csókolt mindanynyiunkat, a 84 éves néni szó szerint táncot járt örömében. Ám ezzel még nem volt vége, mert az addig búskomor, fáradt ló amint meglátta a gazdasszonyát, felvidult, ugrálni kezdett, nyerített, odament hozzá, odadugta a fejét, tényleg olyan volt, mint amikor az elveszett gyermek hazatalál az édesanyjához. Nincs rajta mit szégyellni, mi is meghatódtunk.

– A mi rendőreinknél nincs kedvesebb ember a világon – hálálkodott a zsaruknak Miklós Jánosné. – Vívódtunk rajta, hogy el kellene adnunk a lovat, mert már nehezen bírjuk a munkát, de annyira a szívünkhöz nőtt, hogy nem tudtuk rászánni magunkat. Két évtizede hűséges társunk. A tolvaj valószínűleg akkor figyelt fel rá, amikor az uram kínálgatta a gazdáknak, s mivel a végén nem adtuk el, megpróbálta megszerezni ingyen. Nem tudok ennél nagyobb örömet elképzelni, hogy visszakerült hozzánk. Csak miatta állítunk majd karácsonyfát, de süteményt a rendőröknek sütök!

Végh Attila
FOTÓ: André Ildikó

Forrás: Zsaru magazin

“Ha egy ló társává fogad, neked adja mindenét: erejét, kitartását, vad szellemét. De cserébe nem kéri el mindened, elég neki a megbecsülő Szereteted!”