Valahogy előjöttél az éjszaka, kiszabadultál az agytekervényeim fogságából. Itt voltál velem. Megint. Ahogy mindig szoktál, hiszen tudod. De mégsem volt jó. Sétáltunk, aztán lemaradtál tőlem, rosszul lettél. Tudtam, nagy baj van. Ismerem már az érzést, átéltem.
Aztán ahogyan feküdtél az ágyon, néztem az ráncos, bölcs, félelem nélküli arcodat. Talán megnyugodtam. De beköltözött a lelkembe az aggodalom és a félelem.
Aztán reggel lett, szertefoszlott a köd, tiszta és éles lett minden. Már nem félek és nem aggódok.
...aznap reggel fekete lobogó szövetébe markolt a szél.
"Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből."
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
delfoi (törölt) 2009.12.03. 12:06:05
Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj! ‐ Belépés Facebookkal