Mindent bele, ami emberi!

"Kint ágyúk dörögnek és nagy robajjal robbannak sivítva érkező gránátok, puska és gépfegyvertűz ropog hevesen, s itt mint csendes ima, áll a karácsonyfa… "

1914: Amikor a villámháborúra szabott tervek folyamatosan meghiúsulni látszottak és kezdtek elhúzódni a harcok, már világossá vált, hogy több millió katona fogja a szeretet ünnepét a családjától és a szeretteitől távol tölteni.

Nagyon sokan nem tartoztak azok közé a szerencsések közé, akik az ünnepekre szabadadságot kaptak és hazautazhattak a családjukhoz. A legtöbb katonának a kérvényén azonban a " Karácsonyi szabadságot nem engedélyezek" felirat volt olvasható. A katonák, ahogy közeledett a karácsony, egyre többet idézték fel kis történetekben az otthoni békés napokat, majd apró ajándéktárgyakat kezdtek készíteni a belőtt gránátok, srapnelek darabjaiból. Így készültek otthonra az asztaldíszek, órák. De a családok is gondoskodtak ajándékról, a  hátországokból érkező csomag ilyenkor mindig bőséges volt,  sokszor akkor is, ha otthon éheztek vagy nélkülöztek.

Ilyenkor a hadvezetés sem feledkezett meg a harcoló katonáiról, a tábori lelkészek folyamatosan miséztek és mindenkinek lehetősége volt gyónni. Ajándék gyanánt a tisztek bort és pezsgőt, míg a honvédek dohányt, cigarettatárcát kaptak ajándékba. Ahol a harci helyzet engedte, alkalom nyílt hosszabb pihenőkre és "ünnepi vacsorára" is, ami a háború elhúzódásával egyre szegényesebb lett.

A székesfehérvári 69-es gyalogezred karácsonyfája:

1915 karácsonyán a 69-es gyalogezred III. zászlóaljának katonái védték  az Isonzó mentén azokat a vonalakat, amelyek közelében volt a 240-es magaslat. A  tetején egy mindenhonnan jól látható,  több méter magas fenyőfa állt, amit a magyar bakák  villanykörtékből készített "égősorral" fel is díszítettek, a karácsonyt megelőző napokban. Aztán eljött az idő. Szenteste kigyulladtak a fények az immár karácsonyfává lett fenyőfán.  Az olasz katonák először tüzet nyitottak a hirtelen felvillanó fénynek láttán, de aztán hirtelen csend lett.... Aznap este elnémultak a fegyverek, csend és mozdulatlanság honolt a lövészárkokban és a barikádok mögött. Aznap este béke lett. Béke, melynek őrzője a mindkét oldalról jól látható karácsonyfa volt.

Német lelkész temet angol katonát:

Lüttgen visszaemlékezéseiben az is fennmaradt, hogy december 25-én egy küldöttség érkezett a német frontoldalra: azzal a kéréssel fordult a francia és angol tisztek egy csoportja a németekhez, hogy karácsony napjára tekintettel küldjenek a frontvonal túloldalára a németek egy lelkészt, aki segíteni eltemetni elhunyt bajtársaikat, mivel az antant hatalmak oldalán már nem volt olyan egyházi képzésben részesült személy, aki elvégezhette volna a szertartást. A németek ezt meg is tették, egy fiatal teológus hallgatót küldtek át a túloldalra, aki a pillanatnyi fegyverszünet közepén eltemette ellenfelei elhunyt bajtársait.

Angol-német focimeccs a frontok között:

 Bertie Felstead angol veterán visszaemlékezései a fronton töltött karácsonyról:

„A németek elkezdtek átkiabálni a lövászárkukból: ’Hallo, Tommy!’ – hallatszott több helyen. Mi pedig rögtön válaszoltunk: ’Hallo, Fritz!’. Az első bátortalan kísérleteket követően már a lövészárokból is kimerészkedtek a németek, s amikor láttuk, hogy fegyvertelenül közelednek felénk, akkor mi is kimásztunk saját lövészárkunkból. A frotnvonal kellős közepén találkoztunk velük. Megkínáltak minket cigarettával, rágyújtottunk, szóba elegyedtünk, sőt két kisebb csoport még focizni is elkezdett a senkiföldjén. Döbbenetes érzés volt” – olvasható a könyvben.

Fél óra múlva ugyan egy őrnagy üvöltözve oszlatta szét a spontán verbuválódott társaságot, Felstead visszaemlékezései azonban nem egyedi jelenségre utalnak. Frank és Maurice Wray arról számoltak be, hogy az ellenséges katonák karácsony másnapján úgy fraternalizáltak egymással, mintha nem éppen egy háború kellős közepén ülnének. „Ajándéktárgyakat cseréltek egymással, cigaretták és emlékérmek cseréltek gazdát.”